- Mindenki csak addig bukdácsol, amíg végül vagy elesik, vagy kihúzza magát és elindul.

 

  Az önsajnálat nagyon jó elfoglaltság, szinte még az ember el is hiszi, hogy mennyire értéktelen, mennyire tönkrement az élete. Hát ez voltam én. Az gondoltam, hogy na ennyi a nagy életakcióról, kész itt vége. Lassan már az elégikus állapotba voltam, bele törődtem. Csalódtam az életben, a sorsban, mindenben. Én nem akartam beteg lenni, én nem ezt akartam. Sajnos, már nem láttam az az életvidám lányt aki azelőtt voltam. Meghalt minden érték bennem, a lelkemmel együtt. Képtelen voltam egy szelet kenyeret eltörni, így mit akartam az élettől. Miért én lettem beteg? Miért most? Mit tettem? Mit kellet volna másképp csináljak? A válaszokra nem kaptam választ. 

  Úgy éreztem, hogy lassan kihagy az agyam. Éjjel nem tudtam aludni a fájdalomtól, napközben alig tudtam mozogni és a tetőpont, hogy a lelkem romokban. Szép összkép. 

  Ahhoz, hogy este aludjak kitaláltam, hogy zenét hallgatok, ami valljuk be segített. Konkrétan nem volt meg a stílus vagy a nagy kedvenc. Az alvás és a zene elindított egy láthatatlan dolgot bennem. A késztetést a tenni akarást, felébredt az akaraterő bennem. Tudtam, hogy amiben vagyok nem jó, nem vezet jóhoz, csak elpusztít, saját magam ellensége vagyok az helyet hogy segítsek magamon. 

  Kezdtem a neten keresgetni, a betegségről, a gondolkodásról, a gondolatokról, a testünk működéséről, a lélekről, a az elme hatalmáról nagyon sok mindenről.  

  Kiolvastam sok könyvet, cikkeket. Egyszerűen elkezdtem lefoglalni maximálisan az agyamat, hogy ne legyen ideje butaságokon gondolkodni. De ez mind nem volt elég.

 

  Hamarosan tovább írom. Szép napot. :) 

Megosztás a facebookon